Lundi (28/11): Reggel elég rossz kedvűen ébredtem. Nem tudtam miért,
úgyhogy reggeliztem, tanulgattam kicsit, aztán úgy döntöttem, ez így nem mehet
tovább, elmegyek futni. Hát, ez egy hatalmas hiba volt. Nagyon fújt a szél és nagyon hideg volt, én hülye ennek
ellenére lenyomtam egy jó nagy kört, 5 km-t, közben majd’ szétfagytam. Azt
gondoltam, mekkora hős vagyok, hogy ilyen időben is futok, de igazából csak egy
nagy bolond voltam – van különbség. Futás után azért jó volt megfürödni, hajat
mosni, egy icipicit jobban éreztem magam, de a rossz kedvem nem múlt el, és
fáradt is voltam eléggé.
Délután tanultam, aztán elmentem az egyetemre, mert
alá kellett íratnom a volt portugál tanárommal néhány papírt a Brazíliába való
jelentkezéshez (erről majd írok később bővebben). Giusti egy tündér, de kicsit
szétszórt, az órája kellős közepére hívott be. Mondtam neki, megvárom, mire ő
hadonászva, hogy não, não, entra, entra
(nem, nem, gyere be), úgyhogy bementem nagy vigyorogva – vele nem lehet máshogy
kommunikálni. A csoportjának adott néhány feladatot, aztán leült hozzám,
átnézte a motivációs leveleimet, megírta az igazolást, hogy B1 szinten vagyok
portugálból (szerintem ez kis túlzás, de mire kimegyek azért jó lenne elérni a
B2-t, úgyhogy nem tiltakoztam egyáltalán), aztán írt egy ajánlólevelet, ami
szerint minden szempontból excelente (kiváló)
vagyok. Közben dagadtam a büszkeségtől, mert agyon dicsért, hogy milyen jókat
írtam. Mikor befejezte és elkezdtem pakolni, odafordult a csoportjához, és
elkezdte nekik magyarázni, hogy „látjátok,
lehet menni Brazíliába, Sara nagyon jól teszi, nagyon ügyes, három éve tanul
portugált, és nézzétek milyen motivációs levelet írt!” – ekkor kivette a
kezemből a levelet és felmutatta a csoportnak, én csak álltam, totál zavarban –
aztán miután visszaadta, mondta, hogy mindenképp szóljak neki, hogy mi az
eredmény, és maradjunk kapcsolatban, én bólogattam, persze. Elköszöntem, ő
tovább magyarázott a csoportnak, közben hátrakiáltott nekem, hogy ciao, ciao, bon courage (szia, sok
szerencsét)! Ahogy távolodtam a teremtől, még hallottam, ahogy magyaráz, hogy „… igen, és Sara, ő magyar származású
képzeljétek, és most megy Brazíliába…”. Imádom ezt a pasit.
Ezek után egy nem túl érdekes portugál
órám volt, ráadásul egyre jobban kezdtem elfáradni. Mire hazaértem, már
kimondottan rosszul éreztem magam, fájt mindenem, fáztam (fűtésünk még mindig
nincs, teszem hozzá, csak két elektromos radiátor), úgyhogy nem maradtam fent
sokáig, és eldöntöttem, hogy holnap nem megyek be reggel 8-ra órára, inkább
megpróbálok pihenni.
Mardi (29/11): Még szerencse, hogy ma aludtam, ameddig tudtam, mert mire
felébredtem, már éreztem, hogy beteg vagyok. A torkomban a nyirokcsomók
teljesen bedagadtak, alig tudtam nyelni, beszélni még kevésbé. Fáztam. A
helyzet odáig fajult, hogy belázasodtam, egész nap csak feküdtem, nem tudtam
felkelni. Próbáltam teát inni, de annyira be volt dagadva a torkom, hogy az is
nehezemre esett, fáradt voltam, fáztam, majdnem egész nap aludtam. A lázam
olyan 38-39,5 fok között ingadozott, csak lázcsillapítótól ment le. Este az
órái után átjött Dani, segített kicsit, csinált nekem teát, hozott nekem
levest, amit JB főzött, aztán foglalt nekem holnapra időpontot egy orvosnál –
találtam egy honlapot, ahol lehet így másnapra időpontot kérni. Még szerencse,
hogy sikerült, mert itt Lyonban kb. lehetetlen orvoshoz jutni, napokkal előbb
kell időpontot kérni. Miután hazament, én is lefeküdtem aludni, nem tudtam semmi
mást csinálni egyszerűen.
Mercredi (30/11): Sokat alszom a betegség miatt nagyon, minden nap olyan 12-14
órát. Ma délelőtt annyival javult a helyzet, hogy lázam már nem volt, és néha
fel tudtam kelni az ágyból, de összességében még mindig nagyon rosszul éreztem
magam, zúgott a fejem, szédültem. A torkom pedig még mindig ugyanolyan, alig
tudok nyelni, az evést meg sem említem, mert az tényleg képtelenség ezekkel a
duzzadt nyirokcsomókkal. Délután mentem el az orvoshoz, ami összességében
sokáig tartott (közlekedés, várakozás minden együtt), három óra is elment vele
a napomból. Nagyon helyes volt a doktornő, olyan 40-50 év körüli nő, a
rendelője teljesen olyan volt, mintha egy lakás lenne. Amikor belenézett a
torkomba, iszonyatosan elszörnyedt (ezt az arckifejezést jól ismerem, otthon
Emil bácsi, a háziorvos ugyanilyen arcot szokott vágni, ha beteg vagyok, és a
torkomat nézi), azonnal írta az antibiotikumot. Sajnos minden évben legalább
egyszer elkap egy ilyen vírus, főleg a kimerültség meg a stressz miatt
gyengülök le, és aztán hopp kész is a baj, teljesen kiüt egy ilyen betegség.
Most biztos vagyok benne, hogy egyrészt ez az iszonyatosan durva félév és a
stressz (ennyi dolgunk még sose volt), másrészt a nagyjából fűtés nélküli lakás,
harmadrészt a hétfői futás okozta ezt nekem. Kaptam igazolást a doktornőtől,
felírt nekem vagy hat különböző gyógyszert (antibiotikumot, szirupot, torok
spray-t, lázcsillapítót…), aztán hazaküldött pihenni, és a lelkemre kötötte,
hogy a héten ne menjek sehova. Ráadásul írt egy beutalót vérvételre, azt
mondta, ha nem múlik el, mindenképp menjek el, aztán menjek vissza hozzá – már csak
ez hiányzott.
Otthon írtam is minden csoporttársamnak,
hogy sajnos ezen a héten nem tudok az egyetemi dolgokkal foglalkozni, mert
egyszerűen képtelenség, hogy én most tanuljak, vagy írjak. Julie ki is akadt
rám (borzasztó maximalista az a lány), a többiek viszonylag megértőek voltak,
és jobbulást kívántak. A heti babysitterkedést is lemondtam persze.
Rosszabbkor nem is jöhetett volna ez a
betegség, jövő hétre két minimum 10 oldalas beadandót és egy filmet kell
leadnunk, az utána levő hétre megint egy nagy beadandó kell, és akkor a brazil
jelentkezésemről nem is beszéltem, azt is be akartam fejezni a héten. De hát, c’est la vie, muszáj pihenni, mert ha
még betegebb leszek, akkor aztán haza se tudok menni karácsonyra.
Jeudi (01/12) – Vendredi (02/12): Igazából azért írom így egyben a napokat, mert igazából
nincs mit írnom, egész nap feküdtem, gyógyultam. Az antibiotikum egyre inkább
hat, a torkomban kezdenek apadni a dolgok, kicsit könnyebben nyelek és
lélegzek, csütörtökön már egy fokkal jobban éreztem magam, és tudtam főzni egy
adag carbonara spagettit ebédre (hétfő este óta ez az első normális étel, amit
eszek, eddig zabkásán éltem és elkezdtem fogyni is persze). Estére persze
elfáradtam, úgyhogy csak almakompótot ettem.
Pénteken úgy döntöttem, hogy nem pihenek
tovább, mert muszáj elkezdeni az egyetemi dolgokat, úgyhogy hajat mostam és
kitakarítottam a lakást (abban reménykedve, hogy kiűzöm az összes bacilust).
Ebben jól el is fáradtam, úgyhogy végül nem tanultam semmit.
Samedi (03/12) – Dimanche (04/12): Hétvégén itt volt Dani, úgyhogy legalább
nem voltam segítség nélkül. El akartunk menni a karácsonyi vásárba, de hát
betegen nem járkálok sehova, úgyhogy végig itthon voltunk és tanultunk. Én megírtam
az egyik beadandónk konklúzióját és egy cikket egy másik kutatásról – mert természetesen
nem hagytak nyugton a csoporttársaim, csütörtöktől folyamatosan írogattak, hogy
mit kell csinálnom, nem érdekelte őket, hogy beteg vagyok. Így telt a hétvége,
vasárnap este azért kicsit tudtam pihenni, anyával skypeoltam.
Ja, és ma sütöttem egy gyönyörű (de tényleg csodaszép) tortát a Daninak, így nézett ki:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése