Szülinapi hétvége Anyával + Lyon Kayak 2018

Az egyik (és legnagyobb) szülinapi ajándékom Anya látogatása volt. Ugyanis még Brazíliában kedvet kaptam az idei Lyon Kayak-hoz, ilyenkor a fél város kajakba pattan és lecsorog a Saone folyón. Több ezer ember, rengeteg hajó, eszméletlen hangulat. Lefoglaltam magunknak egy kétszemélyes kajakot még májusban, ez volt a kettős szülinapi ajándékunk.

szülinapi piknik

Szombat reggel még elvittem Monát balettra, aztán hazamentem és felkészültem Anya fogadására. Sajnos a repülő 1,5 órás késéssel szállt le Genfben, de szerencsére Anya nem bizonytalanodik el külföldön, vett egy vonatjegyet és néhány órával később már a lyoni pályaudvaron találkoztunk.

Elvittem a Rhone és a Saone folyók találkozásához, a félsziget csücskére, ott piknikeztünk Bruno szendvicseivel, salátával és egy üveg borral. Koccintottunk a 24. életévemre, aztán átvettük a beszállókártyánkat holnapra, a kajakozáshoz. 

A délután további részében megmutattam Anyának új lakásomat, kipakoltuk a cuccait és megkaptam az otthoni ajándékaimat (Toblerone-t Boritól, konyakos meggyet Katitól, és gyümölcskenyeret Anyától). 

Este Jeremyvel találkoztunk a belvárosban, elvitt minket vacsorázni egy nagyon családias étterembe – ő fél Lyont ismeri, különösen a szakácsokat-pultosokat. Az utolsó metrót még pont elcsíptük haza, de nem is maradhattunk volna éjfélnél tovább, ugyanis holnap reggel 8-ra már a találkozóhelyen kellett lennünk a kajakozás miatt.

Vasárnap reggel gyors kávé, öltözés, bepakoltunk minden általunk szükségesnek ítélt dolgot. Az outfit-ünk kérdéses volt az időjárás miatt, reggel még felhős volt az ég, de későbbre meleget ígért a meteorológia, úgyhogy végül mindent bepakoltunk, maximum átöltözünk. Még volt időnk beugrani reggelit és kávét venni (abból sosem elég) indulás előtt, aztán a többi evezőstárssal együtt felpattantunk a buszra, ami az indulási ponthoz vitt minket. Rochtaillée-sur-Saone-ból indultunk, ami egy kis falu, nagyjából 10 km-re Lyontól. Az útvonal ugyanis 14 km, a belvárosba fogunk érkezni.

Ez volt az útvonal, a miénk
narancssárgával jelölve (Découverte)

A buszból kiszállva vidám önkéntesek fogadtak minket, akik minden praktikus információt elmondtak a hajók átvételétől kezdve az érkezésig. Gyakori kérdések között szerepelt, hogy mégis mennyi időbe telik a célhoz érni, erre a viccelődős kedvében lévő önkéntes azt felelte: „ez csak magukon múlik, de vannak, akik sose érkeztek meg…”. Aztán odaszólt egy teltebb pasinak, hogy legyen szíves ne a hajó elejébe ülni, mert akkor az felborul, mire a pasi röhögve mentegetőzött, ő csak fotózni fog. Én ezeken a mondatokon jókat kacagtam a körülöttem állókkal. Anya csak kitartóan figyelt a néhány szavas francia-tudásával, de annyira jól csinálta, hogy mindenki mosolygott rá, ő meg imádkozott, hogy nehogy kérdezzenek tőle valamit, mert akkor egyből kiderül, hogy nem ért egy kukkot se. Később persze elmagyaráztam neki minden kulcsfontosságú infót, amit mondtak.

Fél 11 körül magunkra kaptuk a mentőmellényeket, vízre tettük a hajókat és becsorogtunk a többiek közé. Nagyon fura volt, a Tiszára járunk evezni már 11 éve, de ott egyszerre ennyi hajóval nem találkozik az ember. Anya teljesen az események hatása alá került, olyannyira, hogy az indulásnál evezés helyett elkezdett fényképezni, aminek következtében a többi hajó össze-vissza lökött minket, tiszta dodzsem-feeling volt. Én persze kiabáltam, hogy „Anya, figyelj már, menjünk!!”, de nem sok esélyem volt a tűzijáték mellett (amit indulásnál fellőttek). 

Nagy nehezen aztán elindultunk, de egy jó darabig nehezen manővereztünk: részben a sok kezdő miatt, akik életükben először ültek kajakban és csak cikk-cakkban tudtak közlekedni – ezt az érzést amúgy mi is jól ismerjük, az első tiszai túránkat így nyomtuk végig Anyával, úgyhogy abszolút megértőek voltunk (egy darabig). Később aztán kitisztult  a mezőny, eloszlottak a hajók és végre mi is tudtunk egyenesen közlekedni, anélkül, hogy bárki nekünk jönne. Voltak vicces pillanatok azért, például mikor egy apuka a kisfiával teljes erővel a hajónknak ütközött, majd vigyorogva odaszólt, hogy „és még azt mondják a női sofőrök rosszak…”.

Az idővel nagy mázlink volt, tűzött a nap, meleg volt, a Saone is gyönyörűen csillogott. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ez a folyó sokkal lassabban folyik, mint a Tisza, úgyhogy nagyon kellett evezni. Persze, mi nagyon odatettük magunkat, de Anyának néha elfogyott az energiája, amit (olvadt) csokival igyekezett pótolni, aminek a keresése és elfogyasztása miatt megint csak egyedül eveztem és kevésbé haladtunk. A másik haladást gátló tényező Anya fotómániája volt, bár meg kell hagyni, egészen visszafogta magát, a Tiszán ennél sokkal többet kattintgatta a telefonját. 

Összességében iszonyatosan élveztük ezt a kajakozást mind a ketten, de nagyon örültünk a célnak is. A célegyenesben ránéztem a táblára, ami 2 óra 59 percet mutatott, úgyhogy ordítottam egyet hátra, hogy „Anya, EGY PERC, húzzuk meg!!”, és minden maradék erőnket bevetve siklottunk a célba, még pont 3 órán belüli idővel. Ahogy beértünk, bemondták a nevünket a hangosbemondóba, amitől csak még büszkébbek voltunk.

A hajóból kiszállni elég nehéz volt, ugyanis a karjaink nem annyira akartak már engedelmeskedni. Egy pasi konkrétan bele is esett a folyóba, mert nem bírta magát kihúzni a partra. Én ezt a jelenetet nézve majdnem megfulladtam a nevetéstől, szegény pedig próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mi minden baleset nélkül kiszálltunk, leadtuk a hajókat, mellényeket, evezőket, és elindultunk a jól megérdemelt ebédünkért. Chilis babot kaptunk rizzsel, ami nagyon jól esett. Anyát elnyomta a fáradtság és a kajakóma, egy sorstársa mellett egyből bealudt ebéd után. Én elindultam megkeresni az eredményhirdetés helyszínét, ugyanis menő nyereményeket sorsoltak, és reménykedtem benne, hogy nyerek egy stand-up paddle-t. Az én állapotomat is jól mutatja, hogy 20 perc keringés után rájöttem, hogy a dobogó és a bemondóember konkrétan mellettünk van, úgyhogy igazából sehova sem kellett volna mennem, csak elfordítani a fejemet. Megnéztük az összes eredményhirdetést, a nyertesek (szóval profik) olyan 1 óra 45 perc alatt értek be, úgyhogy ehhez viszonyítva mi teljesen a középmezőnyben végeztünk, ami elég jó eredmény szerintem. Sajnos végül semmit nem nyertünk, de így is elégedetten mentünk haza.

Este átköltöztünk Jeremyhez, mert az ő vendégszobájában kényelmesebben elférünk, mint az én mini-lakásomban, ráadásul az a belvárosban van, így Anyának nem kell folyton metrójegyet venni. A következő napokban én reggel futottam (készülök a félmaratonra), meg ügyet intéztem (egyetem, bank, ösztöndíj, diákbérlet, stb.) és babysitterkedtem, Anya az óráira készült. Azért várost is néztünk, de elég rohanósan, nem sok időnk volt. Kedd este búcsúvacsorát főzött Anya, amit Jeremyvel és a barátnőjével fogyasztottunk el, akik olyan kedvesen vendégül láttak minket. Szerdán reggel pedig vonatra pattantunk, aztán Genfben repülőre, és irány Budapest! Én is hazaugrottam egy hétre, ugyanis a nyugdíjas brazil lakótársam, Edith, Magyarországra látogatott, és muszáj volt vele találkoznom.

Szóval így zajlott az Anya-lánya hosszúhétvége Lyonban, reméljük folyt.köv. egyszer!