A
szakdolgozat-írás előzményeivel kezdeném a történetet, ugyanis már az sem ment
teljesen zökkenőmentesen. Nálunk (nem tudom, ez mennyire általános
Franciaországban, mindenesetre ezen a szakon így van), alapszakon nem kellett
diplomamunkát írni, viszont a mester első és második évében is elvárnak egy-egy
ilyen munkát. Első évben ez maximum 50 oldalnyi kutató- és terepmunka
összefésülése, második évben már kétszer ennyit kell írni. A témaválasztás
nálam viszonylag könnyen ment, egyik tanárom vetette fel, hogy írjak a
brazíliai magyar közösségről, ha már úgyis vannak ismerőseim. Én pedig
beleástam magam a témába, sok érdekes dolgot találtam, mind a szakirodalomban,
mind később a terepen (Curitibában és Sao Pauloban). Portugálul és magyarul
kutattam, de a szakdolgozatot franciául kellett megírnom.
A problémák
akkor kezdődtek, amikor már Brazíliában konstatáltam, hogy a lyoni tanáraim nem
válaszolnak az e-mailjeimre, mindegy milyen okból (témavezető-keresés,
követelmények, határidők), kinek (titkárnőtől elkezdve a tanszékvezetőig) és
hányszor írok. Végül, miután tényleg senkit nem értem el, kénytelen voltam a
szaktársaim útmutatásai és a személyes tapasztalataim / megérzéseim alapján,
teljesen egyedül lezavarni a kutatást és megírni a szakdolgozatot. Nagyjából
négy-öt hónapnyi kutatómunka és egy hónapnyi kemény írás után megszületett a
mű, amit aztán Brazíliából hazatérve egyből leadtam a lyoni egyetemen. Ekkor a
titkárnőtől ígéretet kaptam, hogy egy héten belül kerít nekem egy témavezetőt,
ugyanis még a lyoni évkezdés előtt elmentem, így nem tudtam személyesen
megkeresni senkit, e-mailben pedig lehetetlen volt ugye. Az egy hétből egy
hónap lett, végül egy kétségbeesett e-mailemre - amit elküldtem kb. 10
tanáromnak (köztük a tanszékvezetőnek), a titkárnőnek -, jelentkezett a
politikaantropológia-tanárom, majd ő vállalja. Őszintén szólva, sok reményt nem
fűztem hozzá, hogy alaposan elolvassa az irományomat, mivel roppant elfoglalt
ember, így különösebben nem izgultam a védés miatt.
Szóval
ezek voltak az előzmények. Annyit tudtam, hogy szeptember 5-én 12-kor fogok
sorra kerülni, 10 percem lesz bemutatni a szakdolgozatot, aztán 35 perc kérdésekre
a két jelen lévő tanártól, akik az én esetemben a témavezetőm (Dimitrijevic) és
egy brazil tanárom (Santiago) voltak. A végén kiküldenek, aztán visszahívnak és
elmondják a jegyet. Ezen információk lényegi része (hogy hogyan zajlik a védés
pontosan) szintén a szaktársaimtól származott, hivatalos tájékoztatást ez
ügyben sem kaptam. Mivel ismertem mindkét tanárt régebbi óráimról, egyáltalán
nem izgultam előre, nagyon szerettem őket is és az óráikat is. Lazák, és nagyon
okosak mindketten. Az pedig különösen megnyugtatott, hogy egy „igazi” brazil is
végighallgatja majd a védést.
A Jour J-n, azaz a nagy napon aztán minden
bajom volt persze, pedig nem vagyok annyira izgulós, de ezen most tényleg
nagyon sok múlott. A szakdolgozatomra kapott jegyem dönti el ugyanis a második
félévemet (M1-en), és attól tartottam, hogy ha valami nem stimmel, évet kell
ismételnem, az pedig most nagyon nem hiányzik. Fél 12 -kor már az egyetemen
voltam, megtaláltam néhány csoporttársamat, beszélgettem velük kicsit, aztán
délre odaálltam a témavezetőm irodája elé, ahol maga a védés volt. Közben a
folyosón lévő irodákból ki-be jöttek szaktársaim, néhányan védés előtt
izgultak, néhányan már csak a jegyre vártak. Az egyikkel szóba is elegyedtem,
és kiderült, valami rokona révén tud néhány szót magyarul, ezért elkezdett
nekem random szavakat mondogatni, mint a kutya
vagy az erős paprika. Pont ez
hiányzott most.
12:06-kor
végre kinyílt az iroda ajtaja, Dimitrijevic behívott, leültetett, csak
Santiagot kell megvárni. Miután tíz perc után még mindig nem jelent meg,
megpróbáltuk először telefonon, majd a titkárnőn keresztül elérni. Semmi. Végül
45 perc késéssel érkezett meg, nem tudom, hogy azért, mert brazil, vagy azért
mert egy másik védés csúszott. Hivatalosan az utóbbival magyarázták. Én addigra
már olyan durván rosszul voltam, hogy semmire nem bírtam koncentrálni, azért
imádkoztam, hogy csak legyen már vége. Dimitrijevic megpróbált velem
beszélgetni Brazíliáról meg a jövőbeli terveimről, de az idegesség miatt neki
is csak tőmondatokban voltam képes válaszolni. Szerintem életemben nem izgultam
még ennyire, pedig tényleg nem szoktam feleslegesen stresszelni, még vizsgák
előtt sem.
Elkezdtük.
Dimitrijevic azt mondja: „Na, akkor lesz
10 perce, hogy olyan dolgokat mondjon a kutatásáról, amiket nem olvashattunk a
dolgozatában, aztán pedig ossza meg velünk, hogy mik a tervei a mesterszak
második évére.” Én itt egy kisebb sokkot kaptam, ugyanis tökre nem erre
számítottam / készültem fel. Sok időm nem volt lefagyni, kénytelen voltam
elkezdeni improvizálni, és mondani mindent, ami hirtelen eszembe jutott. Csak
címszavakra emlékszem a mini-előadásomból, de abban teljesen biztos vagyok,
hogy nagyon össze-vissza volt, és szerintem nem beszéltem 5 percnél többet
(mondjuk, ez nem hiszem, hogy probléma volt a 45 perc csúszást nézve). A végén
ránéztem a témavezetőmre, közöltem, hogy befejeztem, nem szeretnék többet
beszélni.
Úgyhogy
átvették ők a szót. A brazil, Santiago kezdte. Először is gratulált, mert
nagyon igényes, szép munkát adtam be. Aztán elmesélt egy történetet, ami eszébe
jutott, mikor a kezébe vette a dolgozatomat. Ő Rio de Janeiro-ban nőtt fel, és
kiskorában volt egy könyv, ami nagyon nagy hatással volt rá. Ezt a könyvet egy
magyar emigránstól kapta, és az volt a címe, hogy… (én itt akaratlanul
közbeszóltam és befejeztem a mondatot, mert biztos voltam a folytatásban) A Pál utcai fiúk. Később odaadta a
könyvet a gyerekeinek, akik szintén imádták. Ez egy nagyon kedves emlék neki
azóta is, és mindenképpen meg akarta velem osztani. Én onnan tudtam, hogy ez az
a könyv, hogy a braziloknál valamiért nagyon híres Molnár Ferenc regénye, én is
többször találkoztam vele mindenféle formában. Aztán beszélt még kicsit a
szakdolgozatomról, megdicsérte az írásképemet, azt mondta, nagyon szépen
fogalmazok és könnyen olvasható az egész – ennek iszonyatosan örültem, ugyanis
senki nem olvasta át mielőtt beadtam, nem volt rá idő, és féltem, hogy sok hiba
lesz benne.
„Látszik, hogy sikerült beilleszkednie
Brazíliában. Ugyanis sok olyan kifejezést vagy szót használ franciául, ami igazából
ezen a nyelven nem létezik, csak portugálul. De félre ne értse, ez nem hiba,
sőt, nagyon jól mutatja, hogy mennyire beleolvadt az ottani közegbe.” – tette még hozzá Santiago, Dimitrijevic
pedig mosolyogva bólogatott. Befejezésül Santiago felvetett még néhány
(iszonyatosan érdekes) javaslatot, hogy hogyan folytassam ezt a kutatást idén,
majd átadta a szót Dimitrijevicnek. Ő azzal kezdte, hogy nagyon gratulál, mert
ez teljesen az én érdemem, ő semmit nem segített (persze, mivel nem válaszolt
egy e-mailemre sem), és kicsit félt is, hogy milyen munkát fog így kapni, de
nagyon boldog, hogy ennyire alapos és érdekes kutatást hoztam össze. Ő is
elmondta, mivel tudnám még kiegészíteni ezt a dolgozatot idén, abban mind a
ketten egyetértettek, hogy ezzel a témával foglalkozzak, mert szerintük nagyon
érdekes és van benne potenciál. Én közben azt gondoltam magamban: „milyen jó, hogy ez a két nagyon okos tanár
azt akarja, hogy folytassam ezt a dolgozatot, így már biztosan nem fognak velem
évet ismételtetni”, tényleg ettől féltem a legjobban.
Mikor
befejeztük a közös brainstormingot,
kiküldtek a folyosóra, hogy eldönthessék a jegyemet. Itt már teljesen
megnyugodtam, tudtam, hogy 10-nél kevesebbet nem kapok (az lenne a bukás), mert
nagyon tetszett nekik, innentől pedig nem érdekelt, hogy hányas. A néhány
perces várakozás nagyjából félórának tűnt, nagyon kíváncsi voltam.
Végre
kinyílt az ajtó, én visszamentem, Dimitrijevic pedig a következőt mondta: „Úgy döntöttünk, hogy kiváló jegyet kapsz,
16-ot, mert ez tényleg nagyon szép munka volt. Gratulálok.” Santiago is
gratulált, én majdnem leestem a székről (még jó, hogy leültem), ugyanis a
franciák bár 20-ig osztályoznak, általában a két legjobb jegy, amit adnak az a
16-17 (ennél többet csak a portugál óráimon kaptam a hibátlan dolgozataimra).
Szóval ez olyan nagyjából, mintha csillagos ötöst kaptam volna, legalábbis én
annak éreztem. Megköszöntem, aztán kitámolyogtam a teremből. Dimitrijevic még
utánam szólt, hogy majd keressem a folytatás miatt, adni akar még tippeket és
szakirodalmat – de ezt már csak fél füllel hallottam.
Alig
tértem magamhoz, fülig érő szájjal jöttem ki az épületből. Láttam a
szaktársaimat ugyanott ücsörögni, ahol reggel, de nem akartam odamenni
hozzájuk, nem szeretek dicsekedni, és volt ott olyan, akinek nem sikerült jól a
védése, most minek toljam a képébe az én eredményemet. Szóval inkább kisétáltam
a villamoshoz, és felhívtam Anyát, hogy elújságoljam neki a jó hírt.
Ez a
visszajelzés iszonyatosan feltöltött és rengeteg motivációt adott a
folytatáshoz. Alapból nem nagyon volt kedvem visszajönni az egyetemre, mert
őszintén, már kicsit elegem van a tanulásból, az írásból, szeretnék valami
olyat csinálni, aminek rögtön gyakorlati hasznát látom. De így, hogy ezek a
borzasztóan okos emberek potenciált látnak bennem és a kutatásomban, hogy
szerintük fontos és érdekes ez a téma, és tetszik nekik, ahogy írok, így teljesen
más színben látom a világot. Rögtön elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit és
mikor fogok olvasni, kit válasszak témavezetőnek (Dimitrijevic nagyon elfoglalt
és úgy láttam rajta, örülne, ha valaki mást keresnék, mert neki nem lesz elég
ideje ezzel foglalkozni, bármennyire is érdekli). Egy szó, mint száz,
iszonyatosan boldog vagyok, hogy ilyen visszajelzéseket kaptam, ez tényleg
egyetemi pályafutásom csúcsa eddig – és remélem, ennél nem is lesz lejjebb. A
jegy most sem érdekel annyira, sokkal jobban örülök a szóban elhangzott
dicséreteknek, azokat teljesen az agyamba véstem, hogy később legyen miből erőt
meríteni. Szóval, akkor munkára fel, van nagyjából 6-7 hónapom összehozni egy
még ennél is izgalmasabb kutatást. :)
 |
| az egyetem főépülete (sajnos a védésem nem itt volt) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése