Lyoni hétköznapok

Hát, elég régóta nem adtam hírt magamról, úgyhogy most itt az ideje. Sikerült nagyjából visszarázódni a lyoni hétköznapokba, most leírom, mik történtek az elmúlt hetekben.

Egyetem:

Ez egy sarkalatos pont, a lényeg annyi igazából, hogy a védésem óta próbálkozok beiratkozni a mesterszak második évére, de ezt kicsit sem könnyíti meg az egyetemi bürokrácia. Szerencsére a tavalyi évemet a védéssel sikerült elszámoltatni, így csodálatos 15,5-ös éves átlagot produkáltam, ami itt Franciaországban csodaszámba megy. Ezt az egyik barátom reakciója mutatja legjobban, aki mikor elmeséltem neki majdnem kiejtette a sörét a kezéből és közölte, hogy „Sara, nekem 12-nél sose volt jobb átlagom. Az érettségim is 12-13 volt, azóta csak rosszabb.” Szóval nagyon büszke vagyok magamra. Az üröm az örömben, hogy a második félévi brazil jegyeimet egyáltalán nem számolták be, ami kicsit rosszul esett, ugyanis eszméletlen sokat tanultam, hogy jól sikerüljenek a vizsgáim. De hát, c’est la vie, ilyen az élet, ezt sokszor mondogatom itt.

A beiratkozáshoz szükséges papírjaimat tegnap végre sikerült leadnom az egyetemen, és nagyon remélem, hogy nemsokára a kezemben tarthatom az iskolalátogatási igazolásomat, ugyanis addig se ösztöndíjat nem kapok, se diákbérletet nem tudok venni tömegközlekedésre. A megtakarításaim eléggé megcsappantak itt az évkezdésben, úgyhogy igazán jól jönne már az ösztöndíj, hogy legalább az októberi lakbéremet be tudjam fizetni. De azért nem izgulok annyira, elvileg minden el fog intéződni hamarosan, csak türelmesen kell várakozni.

Babysitting:

Újra elkezdtem dolgozni is, heti kétszer a szerb családnál beszélek magyarul a gyerekekhez, szombatonként pedig Monát viszem balettra. 

Balett-óra előtt

Nagyon jó volt újra látni őket, bár a két pici (Lea és Mona, mindketten 5 évesek) eleinte teljesen elzárkózott minden velem kapcsolatos kommunikációtól, vérig voltak sértve, hogy egy évre eltűntem, aztán van képem visszajönni. De aztán nem kellett sok idő, nagyjából másfél óra összezártság után rájöttek, hogy jobban járnak ők is, ha minden visszatér a régi kerékvágásba. Lea azóta vidáman játszik velem (sőt, tegnap rajzolt nekem két hatalmas szívecskét), Mona pedig minden barátnőjének velem büszkélkedik a játszótéren. A nagyobbik szerb kislány, Imma már 11 éves, úgyhogy vele nagyon jókat beszélgetek az iskoláról, a barátnőiről, a cicájukról, ő nagyon szépen beszél magyarul is.

Egyelőre úgy néz ki, ezzel a heti beosztással nagyjából ellavírozok félév közben is, azt még nem tudom biztosan, hogy szükségem lesz-e egy harmadik családra vagy valami beugrós munkára, hogy tartsam az életszínvonalamat, ez majd nemsokára kiderül, ha elkezdődik rendesen a félév.

Kollégium:

A kis mini-lakásomba már nagyjából sikerült berendezkedni, múlt héten a szerb apuka elhozta autóval a rengeteg cuccomat, amit ők őrizgettek másfél évig, úgyhogy most már az alap felszereltség megvan. Voltam IKEA-ban is tegnap előtt, sikerült ott is bevásárolni, többek között egy ruhaszárítót és tányérokat, amik azért nagyon hiányoztak. Persze, még egyáltalán nem tökéletes a kis lakás, rengeteg dolgot szereznék még beszerezni, de ez is nagyrészt az anyagi helyzetemtől függ, úgyhogy még várok kicsit.

A közösségi élet még nem indult be itt, pedig elég sokan vagyunk. Sajnos a közös programokra, amiket eddig szerveztek, a babysitterkedés miatt nem jutottam el. Egy barátot azért szereztem: múlt héten az egyik szomszédom, Bruno, bekopogott, hogy nem jó nála a tűzhely, hadd süsse meg a rántottáját nálam. Nagyon szimpatikus, fekete srác, doktori képzésen van, filozófia szakon méghozzá. Rengeteg érdekes dolgot csinált, sokat mesélt a korábbi munkáiról, amiknek csomó antropológiai kötődése van, úgyhogy tényleg jót beszélgettünk. Ma pont összefutottam vele a folyosón, és a kezembe nyomott 3 szendvicset, hogy egy menzán dolgozik, megmaradt, és pont nekem akarta hozni, mert ő egyedül nem bír ennyi kaját megenni. Szegénynek még mindig nem jó a tűzhelye, úgyhogy odaadtam a telefonszámomat neki, hogyha bármikor meleg kaját akar enni, nyugodtan jöjjön át és főzze meg nálam. Legalább addig is mesél a tanulmányairól, mert tényleg nagyon király dolgokkal foglalkozik.

Néha elmegyek futni, ez a kép
a Parc de la Tete d'Or-ban készült

Social life / barátok:

A legkitartóbb „hódolóm”, a brazil pincér, akivel kb. két hete találkoztam az egyik kedvenc éttermemben (ahol életem egyik legjobb Cézár-salátáját csinálják). Ő nagyjából minden nap keres, de eddig sajnos nem tudtunk összehozni egy találkozót sem. Részben azért, mert én nem randizni szeretnék, csak barátkozni, és a brazilokkal elég nehéz olyan körülményeket teremteni, hogy ne csússzon át romantikába gyorsan, szóval nagyon résen kell lenni. De addig is legalább nem felejtem el a portugált.

Az egyetemi barátnőim teljesen felszívódtak, a tanévnyitó értekezletre se jöttek el, pedig azt reméltem, ott végre találkozunk. Úgyhogy kénytelen vagyok megvárni az október elejét, órára már csak bejönnek.

A régi drága lakótársammal, JB-vel szintén folyamatos kapcsolatban vagyok, de személyesen egyszer sem tudtunk még összefutni, mióta itt vagyok, mert hét közben általában én vagyok elérhetetlen a munka meg a sok ügyintézés miatt, hétvégén pedig ő megy haza sokszor. Sajnálom nagyon, mert már nagyon hiányzik ő is és a barátai is (akik amúgy szintén folyton írnak, hogy mikor találkozunk már).

Sajnos múlt héten nagy csalódás ért. A Sziget Fesztiválon megtaláltam a lyoni lelki-társamat, Kevin, egy francia srác személyében, aki amúgy Toulouse mellett született, de Lyonban tanult. Nagyon örültünk, mikor kiderült, hogy idén egy városban leszünk, de aztán az öröm nem tartott sokáig, ugyanis őt mesterszakra Toulouse-ba vették fel, úgyhogy egyik napról a másikra vissza kellett költöznie. Azért még költözés előtt elvitt sörözni a kedvenc lyoni kocsmájába, aztán meghívott a búcsú bulijára is, ami egy hatalmas házibuli volt az ő lakásában, múlt szombaton. Nagy meglepetésemre eljött két másik közös szigetes barátunk, egy lyoni lány (aki amúgy szociológiát tanul ugyanazon az egyetemen, ahol én), és egy Svájcban élő belga srác, aki szintén Kevin. Nagyon jól éreztük magunkat, egész este a két Kevinnel nosztalgiáztam a Szigetes élményeinkről, és megbeszéltük, hogy év közben majd meglátogatjuk egymást.

Sziget-csapat (egy része) Lyonban

Az egyetlen biztos pont a lyoni életemben, Francois, akivel BFF-ek (best friends for ever) lettünk Curitibában, és akivel végigutaztam Brazíliát. Mondjuk, a 43 órás buszút szerintem elég sokat tett ahhoz, hogy ez a barátság megmaradjon. Múlt héten találkoztam vele, a barátnőjével és néhány barátjával egy garázsvásáron, aztán meglátogattuk az egyik haverját, és ma este is vele megyek bulizni – mondjuk, abból nem tudom mi lesz, mert elvileg 20 perc múlva hatalmas vihar fog kitörni. Mindenesetre, ha a többiekkel kicsit nehézkes is a kapcsolatfelvétel, Francoisra lehet számítani.

Amúgy szerintem, ha beindul az egyetem és elkezdődnek az órák, a social life-om is felpörög, már összehaverkodtam egy szaktársammal, aki néhány szót tud magyarul és mindig Szia-val köszön. És rajta kívül még van csomó szimpatikus ember.

Szóval, azt hiszem, ennyi most dióhéjban az életem, igazából most nagyon boldog vagyok, mert ma van a szülinapom (24 éves lettem, ami egyrészt rohadt ijesztően közel van a 25-höz, másrészt végre nem 23, mert az elég béna szám volt). Ráadásul holnap jön Anya ide Lyonba, és igazi szülinapi-hétvégét fogunk csinálni, arról majd írok később. Addig is, bonne soirée, további szép estét mindenkinek.

ezzel a képpel búcsúzom, ma reggel fotóztam