A 24. szülinapom, amilyen rosszul indult, olyan
jól végződött – és rengeteg váratlan fordulatot tartogatott. De ne rohanjunk
előre, most szépen leírom, mi történt 2018. szeptember 21-én.
Tehát,
reggel gondoltam, végre elmegyek egy rendeset futni, ugyanis egész héten nem
tudtam a havi hasgörcseim miatt (btw,
nem tudom, ki az, akinek a mozgás enyhíti az ilyen jellegű fájdalmait, én az
ágyból is alig tudtam kikelni három napig). Ma reggel viszont semmi bajom,
ráadásul szülinapom van, úgyhogy felkaptam a futócipőt, és irány a város!
Három kilométer után kezdem érezni, hogy
valami nem stimmel, de nem foglalkozunk vele, sokat kell ma futni, gyerünk
tovább. 500 méterrel később be kellett látnom, itt nincs mit tenni: ha nem ülök
le rögtön, összeesek ott a Rhone-parton. Úgyhogy nem marad más, a mai futást is
fel kell függeszteni. Leülök a Rhone partjára, a lépcsőkre, ahol a fiatalok
iszogatnak este, most nincs senki. Nézem a vizet, lassan megnyugszik a
szervezetem (hogy nem terhelem tovább), végül képes vagyok elvonszolni magam a
Bellecour-ra, ahonnan a buszom megy és szégyen-szemre felülök rá. Ez a mai sortie, ahogy a franciák mondják, nem
volt egy nagy siker-sztori. Viszont, erre mondják, hogy „a bad run is still better than no run” (egy rossz futás még
mindig jobb, mint egy nem futás), végül is futottam 3,5 km-t, több mint a semmi.
 |
| Legalább a kilátás szép volt :) |
A futásból
hazaérve megtalálom az iskolalátogatási igazolásomat a postaládában, végre
hivatalosan is egyetemre járok, nemsokára megkapom az ösztöndíjamat is,
remélem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen papír lesz a legjobb
születésnapi ajándék. Itthon a jól megérdemelt kávé és gyümölcsös zabkása,
aztán tervezgetem a napomat, hétvégémet, még be kéne vásárolni.
Ebéd után
el is indulok az Aldiba, közben a liftben összetalálkozok Brunoval, a főzős
haverommal (aki múltkor hozzám kopogott be, hogy elromlott a tűzhelye, és hadd
süssön tojást nálam). Nagyon megörülünk egymásnak, ő pont hozzám igyekezett,
ugyanis a munkahelyén rátukmáltak egy csomó maradék szendvicset, amiből
feltétlen adni akart nekem. Én örömmel elfogadom (nincs is nagyon más
választásom), meg is van a mai vacsorám és a holnapi ebédem. Ez a második
szülinapi ajándékom, pedig Bruno nem is tudja, hogy ma lettem 24 éves.
Egy gyors
bevásárlás után az Aldiban, hazajövök és elkezdem tervezgetni az estét.
Francois-val találkozok 9 körül, JB sajnos hazament a hétvégére, úgyhogy ő nem
tud velem ünnepelni (pedig lenne mit, ő új munkahelyen dolgozik). Közben a
kitartó brazil pincér folyton írogat, neki is megígértem, hogy ha este a
városban leszek, összefutunk.
Beszélek
néhány családtaggal, baráttal (akik Budapesten isznak az egészségemre és a
videochat-nek köszönhetően a szemem láttára koccintottak), nézegetem a
kedvesebbnél kedvesebb virtuális köszöntéseket. És várok. Francois-tól fél
9-kor még semmi hír (gyanús), úgyhogy írok neki egy sms-t. Közben a brazil
pincér továbbra is üzenetekkel bombáz, caipirinha-t
akar inni. Végül kiderül, hogy Francois egy barátjánál beszélget és egyáltalán
nem valószínű, hogy eljön onnan csak azért, hogy velem koccinthasson. Jobb
híján felajánlja, hogy menjek én oda. Már fél 10 van, nekem pedig nincs túl sok
kedvem egy random társasághoz beállítani, hogy „helló, amúgy szülinapom van, csak társaságom nincs”.
Úgyhogy
válaszolok a brazilnak, Francois-t lemondom, és fél óra múlva már a buszon
ülök, Ivan pedig a belvárosban vár. Kicsit meglepődök, amikor meglátom a
kisbuszt, amivel dolgozik (brazil bulikat szervez táncosokkal, zenével), de
ezek szerint ő ezzel közlekedik mindenhova. Nem szoktam (fél)idegenek autójába
egyből bepattanni, de most sok választási lehetőségem nincs, vagy hazamegyek és
folytatom a magányosságot, vagy beülök és meglátjuk, mit hoz az este.
Becsapom
magam mögött a kocsiajtót, majd megkérdezem Ivant, hogy akkor most hova. Tud
egy brazil bárt a hatodik kerületben, ami pont a lehető legmesszebb van
bármilyen tömegközlekedési eszköztől, amivel hazajuthatok, de megígéri, hogy
hazavisz autóval. Ha rossz a buli, úgyis lelépek éjfél előtt, mint Hamupipőke,
akkor még van metró. Ha meg jó a buli, braziltól még sose láttam olyat, hogy ne
tartotta volna be az ígéretét. Let's do it. Végül is, szülinapom van.
Miután
nagyjából fél órán keresztül keresünk parkolóhelyet, fél 11 körül végre
megérkezünk a brazil bárba, amiből igazából kettő van, egymással szemben. Az
egyik lassan zár, a másikban még van caipirinha,
oda megyünk. Ahogy belépünk, két bombanő ugrik Ivan nyakába, később kiderül,
hogy együtt dolgoznak, ők is táncosok. Két pasival vannak, az asztalnál
mindenki nagyjából egy tízessel idősebb nálam (Ivan is). Beszélgetünk, én a caipirinham szürcsölöm (ami amúgy pont
olyan, mint Brazíliában), nehezen oldódok.
Éjfélkor hivatalosan
bezár a bár, de mivel ez a társaság a tulaj baráti köréhez tartozik,
maradhatunk, ők pedig elkezdenek táncolni. Brazilok, ráadásul ez a
foglalkozásuk, nem bírják ki. Én csak ámulok, ahogy a két csaj magas sarkúban
és testhez simuló mini-ruhában mozgatja a csípőjét. Nyilván, egy idő után nem
úszom meg én sem, hívnak, hogy „Sara,
gyerünk, barátok között vagyunk!”. Persze, de minden barát profi táncos,
nekem meg nulla ritmusérzékem van. Végül nincs más választásom, beadom a derekam, és próbálok nagyon
szélre húzódva kicsit mozogni, Ivan mutat néhány lépést, legalább azt meg bírom
jegyezni és szorgalmasan ismételgetem, amíg figyel.
Egyszer csak Ivannak remek
ötlete támad: mutassak nekik magyar zenét. Én egyből a laptophoz pattanok, és
már üvölti is Oláh Józsi, hogy „ha
bemegyek a kocsmába, rávágok a zongorára”. Parno Graszt nélkül nincs
szülinap. Persze, táncolni erre sem tudok a brazilok nagy szomorúságára, de ők
hamar feltalálják magukat és egy idő után azon kapom magam, hogy Lyonban, egy
brazil bárban, Parno Graszt-ra rázza a francia- brazil- magyar társaság.
Összefutnak a szálak, zseniális.
Nemsokára aztán a profi táncosok is
elfáradnak, elindulunk haza. Vagyis én
csak azt gondolom, ugyanis út közben Ivan bejelenti, van néhány haverja az
egyik közeli bárban, ugorjunk be egy pezsgőre (amúgy igen, ő vezet, de
Franciaországban egy pohár belefér, nincs zéró-tolerancia). Ránézek az órámra,
már hajnali 2 van, nekem holnap 8-kor kelnem kell, most már mindegy. Menjünk.
Ivan nem tudja, hogy szülinapom van, de így is mindenre meghív, én pedig szóvá
sem merem tenni, mert a brazilok ezen mindig halálra sértődnek. Igazából azért
is ünneplek inkognitóban, mert ha kiderülne, hogy ma születésnapom van,
megvásárolná nekem a fél kocsmát, akkor is, ha semmi pénze nincs. Tíz hónap Brazília után pontosan tudom, hogy megy ez.
Ebben a
kocsmában legalább pop-számok szólnak, nem szamba, ezek hozzám (és a
tánctudásomhoz is) kicsit közelebb állnak, bár továbbra is nehéz egy profi
táncossal szemben.
Végül
hajnali 4 körül érek haza, Ivan GPS nélkül eltalál a kollégiumig, az arcára
nyomok két puszit, megköszönök mindent, nagyon szuper szülinapom volt, de hulla
fáradtan esek be az ágyba, van 3,5 órám aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése