Falusi hétvége: 4-5 Février 2017

Ezen a hétvégén JB és családja meghívtak magukhoz. Igazából ez a meghívás már több, mint egy éve áll, de valami mindig közbejött, és tavaly egy szabad hétvégénk sem volt Danival, vagy neki kellett nagyon tanulnia, vagy én dolgoztam, vagy itt volt valaki. Úgyhogy egészen idáig tolódott a látogatás, de ez a február eleji hétvége tökéletesnek bizonyult.

A szombat reggel elég nehezen indult, ugyanis valahogyan elszámoltam az időt, rohanni kellett, nem maradt idő reggelizni sem, sőt igazából semmire, kapkodtam, jól összevesztem Danival. Mondjuk nem tartott sokáig, az állomáson, mikor JB tele energiával és vigyorogva közénk ugrott, onnantól nem tudtunk csúnyán nézni a másikra. Neki órája volt reggel, az egyetemről jött, mi pedig ugye otthonról. Felültünk a vonatra, volt helyünk, nézelődtünk, beszélgettünk. JB teljesen be volt zsongva, egyrészt alig várta, hogy hazaérjen (már 2 hete nem volt otthon), másrészt mindent meg akart nekünk mutatni. A vonaton például volt olyan mondata, hogy „körülbelül egy perc múlva látni fogjátok a….” – tisztára, mint valami idegenvezető.

Tarare nevű kisváros állomásán JB mamája várt minket mosolyogva, nagyon helyes nő. Kicsit emlékeztet anyára, pont ő is olyan vendégszerető és kedves mindenkivel. Megkérdezte, milyen utunk volt, miközben bepakoltunk a csomagtartóba, aztán a kocsiban is végig meséltek a környékről.

Én alig győztem nézelődni, gyönyörű volt az út JB faluja felé. Mindenhol dombok, állatok (főleg tehenek), kisebb tavak, gyönyörű házak, a francia vidék. Megérkeztünk JBékhez, a falu (St-Just-La-Pendue név szerint) közepén laknak, a posta és a polgármesteri hivatal mellett. A házuk régen egy kocsma volt, a földszint elrendezésén abszolút látszik, mindenhol lengőajtók, hatalmas nappali, tágas konyha. JB ikertestvére, Marie már nagyon várt minket, őt már ismerem, tavaly volt párszor Lyonban. Ittunk egy kávét, lepakoltunk, megmutatták a (hatalmas) házat, JB mindent elmagyarázott, amit tudnunk kellett. Hátul van egy udvar, ott van a veteményes, a kutyák helye is. Összesen tíz kutyájuk van, hatalmas vadászkutyák, ugyanis az apukájuk vadász. Most sem volt otthon, hétvégén általában egész napokra elmegy a kutyákkal vadászni, csak este jön haza.

Képek a faluról: 

Az ebéd nagyon finom volt, először ittunk egy apéritif-et, kicsit meg is csapott a 45%-os Pastice így 12 körül. Azért Lyonban nem nagyon iszunk, maximum este, és akkor is bort. 
A főétel egy igazi „kapirgálós” csirke volt zöldbabbal és sült gesztenyével, szóval nem ilyen tápszeren nevelt szerencsétlen állat, hanem igazi, farmról hozott. Az igaz, hogy ilyet se nagyon eszünk Lyonban. 

az erdőben...

Összességében nagyon finom volt az ebéd, desszertnek megkóstoltuk a cheesecake-et, amit tegnap csináltam, mindenkinek nagyon ízlett.

Ebéd után JB csak annyi időt hagyott, hogy átöltözzünk valami kényelmesebb ruhába, aztán rögtön indultunk is sétálni. Tettünk egy hatalmas kört a környéken, összesen 8-10 km-t mentünk, láttunk lovakat, birkákat, teheneket, dombra fel, dombról le, erdőn, mezőn, mindenen keresztülmentünk. A végére jól el is fáradtunk. Otthon lezuhanyoztunk, megint átöltöztünk, aztán ülhettünk is a vacsoraasztalhoz.

Képek a sétáról: 

Idő közben hazaért JB apukája is a vadászatból, ő is velünk evett. 
A vacsora raclette volt, ami egy francia specialitás, igazából olvasztott sajtot, főtt krumplit, és hatvan féle sonkát takar. Az asztal közepére tesznek egy (szerintem) vasból készült valamit, amiben kis lyukak vannak, oda lehet bedugdosni a kis serpenyő-szerű izékat az olvasztott sajttal. Elég nehéz elmagyarázni, ezért ide tettem egy képet, ez segít.

A vacsora annyira elhúzódott, hogy egészen éjfélig az asztalnál ültünk. JB apukájával összehasonlítottuk a pálinkáinkat, mi hoztunk egy Nobilis almapálinkát otthonról, ő pedig a saját házi pálinkáit kóstoltatta velünk. Elég csúnyán nézett, mikor közöltem vele, hogy én egyszerre lehúzom, és nem teszek bele kockacukrot (mégis milyen idióta szokás ez), majd miután végrehajtottam a műveletet és egy rezzenést se látott az arcomon, eléggé elképedt, és kijelentette, hogy ne igyak többet – félt, hogy berúgok ha-ha. 
A pálinkája amúgy egyáltalán nem olyan, mint amilyenhez én vagyok szokva (jó kis torokmaró 60 fokos házi), hanem nagyon érezni rajta a gyümölcsöt, sokkal kellemesebb íze van.


funfact / érdekesség: ezen a környéken úgy készítik a pálinkát, hogy az üvegben építenek kis fapálcikákból (vagy nem tudom, hogy nevezzem) mindenféle alakokat, szobrokat. Először beledobálják a kis pálcikákat, aztán vízzel töltik fel az üveget, hogy a fa kicsit megpuffadjon, végül nagyon aprólékosan felépítik a kis szobrokat - őszintén szólva, nekem fogalmam sincs, hogy csinálják, de az biztos, hogy nagyon hosszú és aprólékos munka. A legvégén persze kiöntik a vizet és pálinkát tesznek a helyére. JBék szülei azt mondták, akinek ilyen üvege van a faluban, annak kijár a tisztelet, ez részben a jómód jele is volt régen. Itt van róla egy kép, elképesztő. 

Közben megérkezett Marie két barátnője, akik jöttek velünk később bulizni. JBék valami bálba akartak menni, a szomszéd (20 km-re lévő) faluba. Nem igazi bál ez, azt mondták, nagyjából minden hétvégén van egy bál a környéken, de inkább ilyen falusi összejövetel, mint nálunk a farsang szokott lenni például.

Fél 1-re értünk oda, egy hatalmas tornacsarnok volt berendezve asztalokkal és egy nagyobb színpaddal, ahol két DJ zenélt. Az egész estéről annyit érdemes elmondani, hogy a zene borzasztó volt, tipikus falusi „mulatós” buli csak francia kiadásban, a hangulat sem nagyon dobott fel, nyilván az emberek 70%-a matt részeg volt (ami néha nyilván iszonyatosan szórakoztató, máskor inkább szomorú látványt nyújt), de legalább a sör olcsó volt – és mi mindent ingyen kaptunk egy csávótól, aki fülig szerelmes Marie-ba, ezért végig körülöttünk ugrált. Ahhoz képest, hogy én vagy 2 liter sört megittam, semmit nem éreztem belőle, az este végére ugyanolyan józan voltam, mint mikor megérkeztünk. Ami persze nem gond, ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy valószínűleg nem kis mennyiségű vizet tettek bele – meg persze a vacsora miatt is volt, annyira sokat ettünk. Sajnos JBék egyik barátnője úgy berúgott, hogy alig bírtuk hazacipelni, négyen támogattuk a kocsihoz. Végül nagy nehezen hazajutottunk, kb. 5-kor kerültünk ágyba.

Vasárnap reggel 10-kor már talpon kellett lennünk, fürdés, aztán reggeli. JB már ébren volt, az anyukájával várt minket a konyhában. Megreggeliztünk, megint terülj-terülj asztalkám volt, annyiféle kaját odapakoltak az asztalra. Volt briós, házi lekvár, pirítós, vaj, müzli, kalács, kuglóf… Azt érdekes megemlíteni, hogy a franciák általában kis tálkából (mint egy müzlis-tál kb.) isszák reggel a kávét, én kisebb sokkot kaptam, mikor JB anyukája csordultig töltötte az enyémet, az nagyjából 2 teli csésze kávéval ért fel. Apa eléggé kiakadt volna, ha meglátja, ugyanis otthon folyton hallgatjuk, hogy túl sok kávét iszunk, pedig nem is. Reggeli után alig volt időnk akármire is, JB nagyon pattogott, hogy induljunk a nagymamájához, hozzá voltunk hivatalosak ebédre.

Délben már ott is voltunk, ő egy még kisebb faluban lakik, nem messze JBéktől. Nagyon helyes, 86 éves néni, teljesen egyedül él (de még állatai sincsenek), főz, takarít, mindent magának csinál. A mai ebédet is teljesen egyedül csinálta, csak vásárolni segítettek neki. Az apéritif-et most sem úsztuk meg, bár a tegnap este után azért kissé nehezemre esett délben whiskyt inni. Az előétel saláta volt lazaccal, aztán a főétel egy blanquette de veau, azaz borjúpaprikás volt, répával, gombával, isteni finom. Utána hatalmas sajttál, finomabbnál finomabb kecskesajtokkal, majd desszert. 

egy tehán JB nagymamája
szomszédságában

Összesen nagyjából három órán keresztül ültünk az asztalnál (és ez még gyors volt egy igazi francia étkezéshez képest). Hogy lemozogjuk az ebédet, JB és Marie megmutatták a környéket, közben mindenfélét meséltek a gyerekkorukról. Mire visszaértünk a nagymamájukhoz, már az asztalon volt a torta, amit persze még magunkba kellett tömni valahogy, mielőtt elindulunk. 

Az elhúzódott ebéd miatt elég későn, délután 5 körül értünk vissza JBékhez, gyorsan pakolás, aztán 6-kor be a kocsiba, mentünk az állomásra. Marie jól megölelgetett, mielőtt elmentünk, nagyon megszerettem őt is.

A vonaton sajnos nyomorogtunk visszafelé, egyáltalán nem volt hely, végig álltunk. Szerencsére 30 perc alatt Lyonban voltunk, gyorsan eltelt az egész. Rengeteg csomagunk volt, JB szülei telepakolták az összes táskánkat pálinkával és ennivalóval a hétre.

Összességében nagyon jól éreztem magam hétvégén, JB családját szinte már a harmadik családomként (persze, mert van egy Saumurben is) tartom számon, a szülei is nagyon kedvesek voltak, de a testvére is, szinte mintha a saját nővérem lenne. Meg persze JB is, de vele már nagyon régóta össze vagyunk szokva, nem meglepetés, hogy jól kijövünk. Alig várom, hogy tavasszal visszamenjünk, ők várnak, azt mondták, ha szebb idő lesz, menjünk nyugodtan. 

ez az egyik kedvenc képem a hétvégéről