Le 22-28 Février 2016 : vacances d'hiver / téli szünet

A legjobb diák szünetben lesz beteg.

Párizs után, a hét első felében egyedül voltam itthon. JB is hazament a szünetre, Dani a francia nagypapájánál volt a Pireneusokban. Így legalább volt egy kis időm pihenni, ugyanakkor rengeteg dolgom is volt, az egyetemre nagyon sokat kellett tanulnom, több beadandót is kértek tőlünk a szünet utánra.

Hétfőn, február 22-én elmentem egy Apéro Solidaire-re, amit az a menekülteket segítő egyesület szervezett, akikkel kapcsolatba léptem a kutatásom miatt. Itt végre megismertem jobban a tagokat, mindenki nagyon szimpatikus volt. Az mondjuk kicsit furcsa volt, hogy szerintem én voltam a legfiatalabb az egész társaságban, a többiek bőven a harmincas-negyvenes éveiket taposták. Kivéve talán Tareket, aki egy szír menekült, és éppen az egyetemre való bejutásáért küzd itt Lyonban. Még nincsenek rendben a papírjai, egy éve csak vár és vár itt Lyonban, mert papír nélkül se dolgozni, se egyetemre menni nem tud. Patthelyzet. Sokat mesélt nekem az útjáról Szíriából egészen idáig, a sok meglepő dologról, amivel még mindig nehezen barátkozik meg itt Nyugat-Európában. Attól eltekintve, hogy nagyon nyitott ember és szeret világot látni, nagyon vágyik vissza Szíriába – ami igazából érthető is, hiszen már évek óta eljött onnan. Együtt mentünk haza, mit ne mondjak, nem volt túl felemelő vele beszélgetni, eléggé elkeseredtem, mire hazaértem. Nagyon el tudja szomorítani az embert, ha valaki a saját kilátástalan helyzetéről beszél teljes nyugalommal, teljes beletörődéssel, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy hetente költözik, és örül, ha fedél van a feje felett. Remélem, azért hamarosan rendeződik a helyzete, én mindenesetre felajánlottam neki, ha bármiben tudok, szívesen segítek. Tareken kívül még másokkal is beszélgettem, nagyrészt angolokkal, Gaelle és Sharon, a két alapító barátaival. Nagyon helyes volt mindenki, tele tenni akarással, segítőkészséggel, tervezéssel, de munka és gyerekek mellett mindegyikőjük nehezen tudja ezt is rendesen csinálni. Az egyesület még nagyon kezdetleges szerveződés, két napja működnek hivatalosan, Gaelle próbálja odatenni magát, de neki sem végtelen az ideje. A beadandómban és a kutatásomban mindenesetre segíteni fognak, azt megígérték.

Kedden már kezdtem érezni, hogy nem vagyok teljesen 100%-os, valószínűleg Párizsban megfázhattam, mert elkezdett kaparni a torkom. Először azt hittem, nem olyan vészes, csak egy kis megfázás. Este jött Vica, Magyarországról hazafelé tartott és itt Lyonban tartott egy éjszakai pihenőt. Átjött Anna is hozzám, és csaptunk egy csajos-estét, együtt vacsoráztunk, aztán persze itt is aludtak. Így legalább nem voltam egyedül.

Szerdán reggel megint éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem foglalkoztam vele, kikísértem Vicát az állomásra. Viszont hazafelé úgy fejbekólintott a betegség, hogy a buszmegállóból alig bírtam hazajönni. Itthon lefeküdtem, mert másra nem voltam képes, egész délelőtt feküdtem, aludtam, próbáltam gyorsan túllendülni a mélyponton. Délre valahogy össze kellett szednem magamat, mert Dani bátyja, Előd akkor érkezett Lyonba, és mivel Dani még nem volt itt, nekem kellett kimennem elé az állomásra. Két liter tea és több tasak NeoCitran után nagyjából visszanyertem annyi energiát, hogy kimenjek Elődért, de beszélni nem nagyon tudtam, a hangom majdnem teljesen elment addigra. Itthon megebédeltünk, aztán kicsit pihentünk, majd, miután én is jobban lettem, kimentünk sétálni a parkba. Reméltem, a friss levegő segít egy kicsit. Egész nagy kört mentünk, utólag csoda, hogy bírtam erővel. Este kimentünk Daniért az állomásra és az ezt követő napjaim a Szelényi-brothers társaságában teltek. Napközben ők várost néztek, én pedig ágynyugalomra ítéltem magam, mert a betegség annyira ledöntött a lábamról, hogy mást nem nagyon voltam képes csinálni. Régen voltam ennyire rosszul, az biztos. De Dani nagyon jófej volt, reggelente szó nélkül főzte nekem a teát és hozta az ágyamba, én képtelen voltam felkelni érte. Esténként azért együtt főztünk, meg beszélgettünk sokat, néha Anna is csatlakozott hozzánk, kicsit kiszakadt a beadandó-írásából. Általában csak napközben voltam halálomon, estére mindig jobban lettem annyira, hogy a konyhába ki tudjak ülni hozzájuk beszélgetni.

itt az egyik közös pizzázásunk látható - én épp köhögök a képen is

Hétvégére kicsit jobban lettem végre, így szombat délután el tudtam menni a fiúkkal a városba Nathalie-hoz, a francia barátjukhoz. Megnéztük a Musée des Beaux Arts kertjét, aztán felbuszoztunk a Croix-Rousse-ra együtt, ahonnan gyönyörű kilátás volt a városra, Elődnek is nagyon tetszett. Sajnos nekem nem volt sok időm, mert este 7-re már Anitáéknál kellett lennem, Monára kellett vigyázni, ez volt az első hivatalos babysitterkedésem náluk. Anita nem sokkal az érkezésem után el is ment, annyi volt a feladatom, hogy a vacsora maradékát valahogy Monába imádkozzam, aztán olyan 9-10 körül megpróbáljam lefektetni aludni. Hát, mit ne mondjak, egyik sem sikerült. Többet enni abszolút nem volt hajlandó, az ágyába viszont sikerült többször betenni, de ott maradni már egyáltalán nem akart, folyton kimászott vagy énekelve ugrált benne. Miután megelégeltem a ki-be rohangálást a szobából, és Mona is egyre morcosabb és fáradtabb lett, bekapcsoltuk a tévét, hátha a mesére elalszik. Ez egy ideig működött is, egészen addig, amíg le nem esett neki, hogy az anyja nincs sehol. Először körbefutotta a lakást, majd miután rájött, hogy az anyja TÉNYLEG nincs sehol, elkezdődött a sírás-rívás, hisztizés. Egy ideig próbáltam nyugtatni, de akkor már én voltam a főgonosz, konkrétan a közelébe sem engedett. Végül óráknak tűnő percek után aztán felhívtam Anitát, hogy azt hiszem, itt már csak ő segíthet. Mire hazaért (ekkor már fél 12 körül járt az idő), sikerült magam mellé imádkozni Monát, és az ölemben pityergett, a fáradtságtól már majdnem el is aludt. Anita azóta is emlegeti, hogy Mona is, én is, mintha valami borzalmas küzdelem után lettünk volna, annyira kétségbeesettnek és kimerültnek tűntünk. Ő mindenesetre meglepődött, hogy eddig húztuk, azt hitte, Mona már az első két órában bejátssza a hiszti-kártyát. Mit ne mondjak, azért öt órán keresztül felügyelni egy kétéves gyereket, aki még a szülein kívül soha senkivel nem volt egyedül, nem semmi feladat. Főleg úgy, hogy még mindig kicsit beteg voltam azért. Lényeg a lényeg, hogy nem készítettük ki teljesen egymást, csak egy icipicit, az pedig így első alkalomnak belefér. Ezek után hulla fáradtan estem haza, Daniék a konyhában dumáltak kettesben, de nemsokára le is feküdtünk aludni, mert ők is fáradtak voltak.

Vasárnap aztán Elődöt feltettük a vonatra, Dani még átjött hozzám kicsit segíteni eltakarítani a romokat a konyhában, meg kicsit kitakarítani a lakást, mégiscsak hostelként funkcionált az elmúlt egy hétben, ami azért kosszal jár. Aztán este ő is visszament az INSA-ra, a szünetnek pedig vége is lett.

Én hétfőn képtelen voltam suliba menni, a betegség visszatért, és bár a hangom már nem volt rekedt, a gyengeség továbbra is jellemző volt, alig tudtam valamit csinálni napközben. Úgy látszik, akármennyire is próbáltam, nem sikerült rendesen kipihennem magam. A pihenésre a következő pár napban pedig kilátás sem nagyon volt, ugyanis szerdán le kellett adnom egy beadandót a kutatásomról, azt megírni, aztán bevinni az egyetemre muszáj volt. Csütörtökre aztán végleg kiütöttem magam, egész nap feküdtem, és közben a betegség ráment a fülemre, elviselhetetlenül fájt. JB szerencsére itt volt, így például vacsorát nem nekem kellett főzni, csinált nekem zöldséglevest, meg mindenféle olyan kaját, amitől azt reméltük, jobban leszek. Aztán pénteken ő hazament, de jött a váltás, Dani felügyelte hétvégén a javulásomat, ő segített főzni is, és még egy fülcseppért is elszaladt nekem, amit a Vica küldött az egyik barátnőjével, aki pont erre járt. Nem tudom, hogy attól, vagy mástól, de vasárnapra már egészen jól lettem, a következő héten pedig már rendesen tudtam menni egyetemre is. 

életem