Ma Jeremyvel ebédeltem. Jeremy Anyának egy
barátja, egy hamisíthatatlan angol gentleman.
Tényleg az. Hetvennyolc éves kora ellenére is úgy pattog lefelé a második
emeletről a lépcsőházban, mint valami gyerek, de közben pont annyira
méltóságteljesen ereszkedik, mint egy sas, mikor repül. Nehéz elmagyarázni,
látni kéne. Mindig elegáns: fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, akár 28
fok van kint, akár 3. Ő az az ember, akinek sapkája nincs, csak kalapja. Pólóban
elképzelni sem tudom, de még kockás ingben sem. Mondom, tényleg gentleman. Kortalan ember, az ősz
szakállát is úgy vágja, mintha ötven lenne, csak a ráncai árulják el, hogy
kicsit több. Az eleganciája angolos, a közvetlensége, nyitottsága franciás.Azért írok most róla, mert ő egy nagyon fontos oka
annak, hogy Lyonba jöttem tanulni. Na, jó, talán nem oka, inkább okozója.
Ugyanis mikor sok-sok éve osztálykiránduláson Lyonban töltöttünk egy napot, én
a szabadidőnkben elszökhettem egy kávéra Jeremyvel, ő pedig a Musée des Beaux Arts (Szépművészeti
Múzeum) kávézójába vitt, ahol azon nyomban beleszerettem a városba. Az volt az
a pillanat, amikor azt gondoltam, milyen
jó lehet itt élni. Aztán persze mikor kitaláltam, hogy antropológiát
szeretnék tanulni, és kiderült, hogy Lyonban lehet, nem volt többé kérdés.
Amikor először megérkeztem Lyonba, Jeremy várt a
reptéren. Én azért nem izgultam szét magamat idefelé jövet – nem úgy, mint
Anya, aki tövig rágta a körmét, hogy minden rendben lesz-e –, mert tudtam, hogy
Jeremy itt van, és vár. Tudtam, hogy rá számíthatok, akármi van. Azt csak
később tudtam meg, hogy nem sokkal érkezésem előtt szívinfarktusa volt, és pár
nappal azelőtt még a kórházban feküdt. Mikor megérkeztem, ennek semmi jelét nem
mutatta, ugyanaz a méltóságteljes, de közben izgő-mozgó, kérdezősködő férfi
volt, akivel néhány évvel azelőtt a Musée
des Beaux Arts kávézójában beszélgettem.Ő szerzett nekem szállást az első lyoni hetemre,
egy barátjánál, szemben az akkori irodájával. Emlékszem, mikor az első napokban
hazaértem az egyetemről, és kavargott bennem a sok új dolog, mindig átnéztem az
utca másik oldalára, Jeremy ablakára. Néztem, ahogy dolgozik, és kicsit megnyugtatott,
hogy a sok új dolog között van valami „régi” is. Ő volt a biztos pont.
Mikor végre találtam lakást, elköltöztem onnan, és
viszonylagosan „beilleszkedtem” a lyoni életembe, Jeremy elhívott ebédelni. Egy
bouchon lyonnais-be mentünk, nem
messze a Bellecour-tól, egy holland
barátnője vitte a helyet, piros kockás terítők, tipikus lyoni étterem. Nem
emlékszem pontosan miről beszéltünk, csak arra, hogy minden új volt, és
iszonyatosan boldog voltam. Ott a teljesen tipikus lyoni étteremben, a szűk
asztalok miatt összezsúfolódott franciák között, a vörösborral az asztalon, a Bellecour-tól egy köpésre, alig vártam,
hogy én is igazi lyonnaise (lyoni (lány))
lehessek, ahogy a franciák mondják.
Aztán az évek során néha szóltam Jeremynek, hogyha
kedvem volt beszámolni nekem az életem folyásáról, és akármi baja volt (én azt
mindig csak utólag tudtam meg), ő mindig kész volt egy kávéra. Mikor Bori itt
volt egyszer, felmentünk az akkori albérletébe vacsorázni. Jeremy főzött, mi
Borival szétröhögtünk magunkat aznap este. Amúgy, mindig szétröhögjük magunkat,
ha együtt vagyunk, de akkor legalább Jeremy is röhögött velünk.
Aztán mikor Anya jött, akkor is elmentünk kávézni
Jeremyvel, nem messze a Place des
Terreaux-tól. Akkor valamiért iszonyatosan fáradt voltam és rossz kedvem
volt, nem tudtam rendesen angolul beszélni, szégyelltem is, hogy elfelejtettem.
(Egyébként én Jeremyvel mindig franciául beszélek, ha ketten vagyunk, azzal jobban
boldogulok.) De jó volt hallgatni, ahogy Anyával beszélgetnek, látszott, hogy
van köztük valami, ami miatt még most is úgy ülnek le dumálni, mintha tegnap
találkoztak volna. Sok mindenben hasonlítanak.
Szóval, ma megint elmentünk ebédelni, mint három
évvel ezelőtt. Megint egy piros abroszos étterembe, de ez már nem volt annyira
„tipikus” lyoni, a tulajdonos arab volt szerintem, vagy legalábbis jó barna,
igazából lehetne olasz is akár. Jeremy őt is ismerte természetesen, szerintem
nincs ebben a városban olyan étterem, ahol ne ismerné a tulajt, mindenkivel
barátkozik. Jót beszélgettünk, én ettem egy isteni finom gombás csirkét, Jeremy
lazacot, desszertnek kaptam egy mousse au
chocolat-t – mielőtt elmegyek, végigkóstolom utoljára a francia cukrászat
csodáit. Elmeséltem neki Brazíliát, meg a sok jövőbeli tervemet, tetszett neki,
elővette a kissé megkopott portugáltudását. Néha kijavította a franciámat,
aztán elnevette magát, hogy ő is hibázik, mit javítgat.
Jó volt látni, hazafelé menet azon gondolkoztam, micsoda keretes szerkezetű három évet sikerült összehoznom, Jeremyvel kezdődött, vele is zárul, egy piros abroszos lyoni étteremben. Tényleg igaz a mondás, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Kicsit olyan érzésem van, hogy Jeremy ilyen.
Jó volt látni, hazafelé menet azon gondolkoztam, micsoda keretes szerkezetű három évet sikerült összehoznom, Jeremyvel kezdődött, vele is zárul, egy piros abroszos lyoni étteremben. Tényleg igaz a mondás, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Kicsit olyan érzésem van, hogy Jeremy ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése