Hát ezzel a bejegyzéssel már jó ideje tartozom, de
valahogy nem bírtam eddig megírni. Annyi dolgom volt, először is meg kellett
ünnepelni a vizsgákat, aztán az élet nem állt meg, dolgozni kellett, meg
rohangálni a brazil ügyeket intézni (biztosítás, bank, stb.), aztán persze
pakolni… Elég sűrű volt az utóbbi néhány hét. De most leírom, milyen volt a
(remélhetőleg) utolsó vizsgaidőszak az antropológia alapképzésen.
Szerencsére, ez a vizsgaidőszak egyáltalán nem
volt annyira megterhelő, mint az eddigiek, valószínűleg emiatt nem is
stresszeltem magam halálra. Ebben a félévben összesen 4 vizsgám volt, szerintem
ennyire kevés még sosem volt. Ráadásul elég jól szét voltak szórva, az első
május 10-én, szerdán volt, aztán volt egy 12-én, pénteken, és a maradék kettő
16-án, kedden. Szóval tanulás szempontjából nem nagyon kellett megerőltetnem
magam, mindegyikre volt 1-2 teljes napom felkészülni. Már ha tanultam volna
annyit. A túlzott lazaságom ugyanis azt eredményezte, hogy általában a vizsga
előtti nap délutánján/estéjén jutott eszembe, hogy basszus, olvasni kéne egy
kicsit. Ez mondjuk nem új dolog, általában minden diák ezt csinálja. A tárgyaim
sem voltak nagyon nehezek, az első kettővel volt a legtöbb gondom, mert az Anthropologie du sensible
(Érzékeny-antropológia / Anthropology of
senses) előadásokra nem tudtam bejárni (akkor dolgoztam), az Anthropologie de la santé et ethnopsychiatrie
(Egészség-antropológia és ethnopszichiátria) órámat pedig szintén sokszor
kihagytam (borzalmas volt a tanár).
Az előbbi volt az első
vizsgám május 10-én délután. Kettőkor kezdődött, másfél óránk volt a 3-4
oldalas esszére – mindig ilyen vizsgáink vannak. Ez a tárgy azért volt nehéz,
mert nagyon filozofikus, sokat kell gondolkozni hozzá, már megtanulni sem volt
egyszerű. A vizsgakérdések, amelyek közül választani lehetett elég nehezek
voltak, de végül valahogy megoldottam a feladatot. Azért egyáltalán nem éreztem
jónak, egy óra még jól jött volna, hogy rendesen át tudjam gondolni és ki
tudjam fejteni, amit gondoltam. A többiek ugyanezt mondták, mikor kijöttünk,
Julieék is elég csalódottak voltak, mert nem teljesen sikerült úgy leírniuk
mindent, ahogy akarták. Én abban reménykedek, hogy a tanár értékelni fogja a
rengeteg elméletet és nevet, amit beleírtam, az látszik, hogy tanultam, még ha
iszonyatosan kaotikus is lett a fogalmazásom.
A második vizsgánk az
egészség-antropológia (ha van ilyen magyarul egyáltalán) volt, pénteken reggel
8-kor, de itt használhattunk minden jegyzetet, úgyhogy én nem annyira
erőltettem meg magam, ami a tanulást illeti. A tanárnő amúgy se volt túl
produktív órán, az összes jegyzetem nagyjából 5 oldalt tesz ki, olyan szinten a
semmiről beszélt. Még szerencse, hogy olvastam mellé, ezért az egész esszémet
nagyjából egy könyv alapján írtam meg, amit egy orvos-antropológus (Didier
Fassin) írt, az a címe hogy Hatalom és
betegség Afrikában.
Volt három nap
szusszanásnyi időm, aztán 16-án, kedden kapásból két vizsgánk is volt. Ezek
miatt annyira nem aggódtam, hogy tényleg alig tanultam rájuk, az első
módszertan volt, amit már három éve sulykolnak belénk, úgyhogy idén már nem is
tudtak újat mondani, a második pedig migráció, és mivel ebben az irányban
akarok továbbtanulni majd, ezért nagyon vágtam, amit órán megtanultunk. A két
vizsga között volt négy óra szünetünk, a nagy részében Julie-vel és
Anne-Elisabeth-tel voltam, aztán később csatlakozott Julia is. A módszertanos
vizsgán eléggé csapda-kérdés volt, egyáltalán nem voltunk felkészülve rá, de
mondtam, újat már nem tudnak mondani ebben a témában, úgyhogy igazából volt mit
mondanunk, csak nem számítottunk rá. A reflexivitásról kellett írnunk az
antropológiában. A migrációs vizsga is elég kihívás volt, de szerintem jól
sikerült, vagy legalábbis én úgy érzem, érdekes dolgokat írtam. Mindenképp bele
akartam írni, hogy áramot vezettek a kerítésbe a magyar határon, hátha annyira ledöbben a tanár, hogy egyből
17-et ad, hogy milyen tájékozott vagyok.
Aztán vége lett. Nagyon
furcsa volt, az utolsó vizsga után mindenki kiment elszívni egy cigit,
beszélgetni. Julie odajött hozzám, megfogta a vállam és megrázott, hogy „C’est fini, Sara!!!” (Vége van, Sara!),
mert nekem még nem nagyon esett le. Csak álltam ott elgondolkozva, mintha pár nap múlva megint
jönnénk vissza órára. Pedig egyáltalán nem, az emberek nagy részét valószínűleg
soha többet nem látom életemben. Fura. Még most is nehéz elhinni, hogy végeztem
pedig már sok idő eltelt a vizsgák óta is. Oké, még nem teljesen biztos, hogy
végeztem, de nagyon kicsi az esély arra, hogy megbukjak.
A vizsgák után Julie-vel
villamosoztam hazafelé, beszélgettünk a nyári terveinkről, meg hogy majd azért
tartjuk a kapcsolatot, mert ő is ugyanazt a mester-szakot választotta, mint én,
úgyhogy ha hazajövök Brazíliából, megint szaktársak leszünk. Ő lett a legjobb barátnőm
nagyjából így ez alatt az év alatt, meg persze Anne-Elisabeth, de ő elvileg
Bordeaux-ban folytatja. Szóval mindennek
azért nincs vége. Sőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése