 |
| futás az esőben |
Hétfő (30/01). Utálom. Nem akarok suliba menni, egyszerűen semmi kedvem. Mivel
már nagyon elegem van a mozgáshiányból, elmentem futni reggel. Nem tudom,
mennyire volt jó ötlet, mert még fáj kicsit a torkom, de nem bírtam tovább,
muszáj volt mozognom. Majd holnap kiderült, ha nem érzem magam rosszabbul,
megyek máskor is a héten. A park nagyon szép volt, kevesen voltak, az idő egész
kellemes volt, nem volt túl hideg. Le is futottam 7,5 km-t, egész jó teljesítmény.
Sajnos az utolsó 1,5 kilométeren rám szakadt az ég, és teljesen eláztam, csurom
vizesen értem haza.
Ez a reggeli futás megadta a kellő lendületet a naphoz, itthon gyorsan hajat
mostam, reggeliztem, aztán összepakoltam a cuccaimat és irány az egyetem. Rohantam
szemináriumra, mert nagyon jó arc tanárral vagyunk, de szigorú is, szerintem a
késéseket nem annyira tolerálja. A terem előtt nem volt senki, mikor
megpróbáltam bemenni zárva volt. Gyorsan írtam egy sms-t Julie-nek, hogy mi
történt, ő pedig felvilágosított, hogy elmarad az óra – kaptunk róla emailt, de
ebben a kavarodásban már nem bírtam megjegyezni. Oké. Így volt két órám a
portugál előtt, beültem a könyvtárba olvasni.
Portugálon jött a mosolygós Fernando (ez a keresztneve, ezen az órán megvilágosodtam),
most a névelőket vettük újra, meg a hímnem-nőnem, elég egyszerű nyelvtani
dolgokat. Szavakat kéne tanulnom, ezt minden órán megállapítom, az aktív
szókincsem borzasztó. Jövő héten fogunk várost választani a kiselőadásainkhoz,
sajnos egy lány mellettem is Curitibáról akar, úgyhogy majd valahogy küzdenem
kell érte vagy én nem tudom. Mondjuk, abba se fogok belehalni, ha egy másik
városról kell csinálnom, majd megkérdezem a brazil haverjaimat, mit ajánlanak.
Kicsit lelombozódva indultam haza, az egyetemen töltött idő csak
depressziót okoz, ráadásul beborult az ég, elkezdett esni az eső, hideg lett
hirtelen, és én nagyon rosszul lettem. Fáztam, fájt a torkom, annyira bennem
van ez a betegség már. A villamosmegállóban negyedórát álltam, amíg fel tudtam
végre szállni egy villamosra – mindegyik tele volt. Teljesen magamba zuhanva
álltam, fülhallgatóval a fülemben, egyszer csak egy fekete lány jön felém, én
félre állok, hogy elmehessen, de megáll előttem. Azt mondja: Ca va? (Jól vagy?). Akkor ismertem meg. Ah nooon, c’est toi? (Nee, te vagy az?!)
– alig bírtam magamhoz térni a meglepetéstől. Maeva, az egyik leges-legjobb
barátnőm első évből, ő állt előttem. Ő is alig hitte el, hogy engem lát,
folyamatosan hajtogatta, hogy c’est trop
bizarre (nagyon fura). Én nem győztem bocsánatot kérni, hogy nem ismertem
meg elsőre, de egyrészt ilyen lelkiállapotban abszolút nem figyelek a
környezetemre, másrészt Maeva szemüveges lett, harmadrészt ugye két éve nem
láttuk egymást, ennyi idő alatt azért változik az ember. Végigdumáltuk az utat
hazafelé, szerencsére egy irányba lakunk, úgyhogy jó sokáig tudtunk
beszélgetni. Ő első év végén lemorzsolódott tőlünk, mert egy másik suliba
felvételizett, és arra tanult folyton. Most kiderült, hogy amíg én másodéves
voltam, addig ő próbálkozott a másik sulival, de az nem sikerült, úgyhogy így
távolról végzett el végül néhány órát antropológián. Most egyszerre csinál két
alapszakot, politológia-antropológia, alattam jár egy évvel. De mivel tavaly
egyáltalán nem is volt Lyonban, ezért is vesztettük el egymást. Én is
elmeséltem, hogy velem mi van nagyjából, iszonyatosan örültem, hogy látom, dőlt
belőlem a szó. Mikor búcsúztunk, megígértük, hogy keressük egymást és elmegyünk
valamikor kávézni, mégiscsak egy városban lakunk most.
Ez a találkozás alaposan feldobta a napomat, innentől kezdve majd’
kicsattantam a boldogságtól. Olyan 5 körül értem haza, gyorsan nekiálltam
főzni, összedobtam egy paradicsomszószos tarlórépát, amit le is fagyasztottam,
mert az Dani kedvence, majd valamelyik hétvégén megesszük. Ma estére meg
gyorsan csináltam egy chilis babot, chili meg hús nélkül, de így is finom lett,
JB dicsérte.
Kedden (31/01) reggel felkeltem 8-kor, készülődés
közben konstatáltam, hogy egyetlen cigipapírom maradt, és pénzem sincs per pillanat.
Vasárnap tettem elvileg 100 eurónyi készpénzt a számlámra (hogy le tudják vonni
majd az internetet, meg hogy egyáltalán tudjak kártyával fizetni, ha kell), de
még nem érkezett meg, és a levonások miatt csak 2 euróm volt a kártyámon.
Érdekes. Azért is, mert 2 euróból kellett ebédet vennem (ennyiből itt egy
sonkás-sajtos szendvicset kapsz a boltban), meg azért is, mert így ma nem tudok
dohányozni – ez a tény pedig megviselt, még akkor is, ha nem cigizek sokat, az
egyetemen MINDENKI rágyújt órák előtt/után. Hosszú nap lesz.
10-re már az egyetemen voltam. Először egy előadásom volt, Anthropologie et démarche de recherche
(Antropológia és kutatásmódszertan), nem volt túl érdekfeszítő. Utána egy
szeminárium következett, ezen a héten végre elkezdődtek azok is, így kicsit
kevésbé lyukas az órarendem. Ma 12-től Migrations
(Migrációk) szemináriumom volt, a mosolygós fekete tanárommal, Moussaoui-val. A
terem előtt várakozva gondolkoztam el rajta, mennyire hiányzik most Julie és
Anne-Elizabeth, mert első félévben minden szemináriumon együtt dolgoztunk, ahol
csak lehetett, nagyon bírom őket. Sajnos, kedden a munkájuk miatt csoportot
kellett váltaniuk, úgyhogy nincsenek velem. Egyedül álltam a terem előtt, és
konstatáltam, hogy a csoportom felét egyáltalán nem bírom, a másik felét pedig
egyáltalán nem ismerem (csak látásból, de beszélni pár szónál többet nem
beszéltem még velük). Ez eléggé elkeserített, ugyanis fogalmam sem volt, kihez
csatlakozom be csoportmunkába. Erre az órára prezentációkat kell majd csinálnunk,
csoportban, most a tanár lediktálta a szövegeket, és mindenkinek választania
kellett. Én kitaláltam, hogy az utolsó tetszik a legjobban, mert cigány-téma,
az érdekel. Mire oda jutottunk, sajnos már rajtam kívül mindenki választott
szöveget, emiatt egyedül jelentkeztem. Kínos. A tanár úr odajött, és
felajánlotta, hogy vagy várunk, hátha jövő héten jön még valaki, vagy
csatlakozom egy már meglévő csoporthoz. Várjunk – mondtam. Nem mintha az a
csoport nem lenne szimpatikus, de az utolsó szöveg nagyon megtetszett, ha
lehetne, egyedül is csinálnék róla prezentációt, de hát azt nem lehet. [A vége
az lett az egésznek, hogy a kedves tanár úr este küldött egy emailt, hogy abba
a csoportba tett. Elintézte.]
Óra után kiderült, hogy drága Soarez ma nem tart nekünk előadást, mert
beteg elvileg. Nagyszerű, van 4 óra szabadidőm. Irány a könyvtár. A könyvtár
zárva volt. Ez a nap nem lehetne jobb. Se pénzem, se cigim, se barátom, kezdem
azt hinni, hogy összeomlik az életem. Végül azért kinyitott a könyvtár, és
beültem négy órányi szenvedésre. Nagyon nem szeretem ezt a könyvtárat, kicsit
szocialista érzetet kelt az emberben (ha van ilyen), nagy, ronda, hideg. Egy
szó, mint száz, nem jó itt tanulni.
Nagy nehezen kivártam a 6 órát, akkor kezdődött a szemináriumom, ahol
elvileg egy kutatási tervet fogunk majd szépen lassan kitalálni magunknak a
mesterre. Milyen jó, hogy én már tudom, mit fogok csinálni, csak le kell majd
írnom. A terem előtt megint elgondolkoztam az életemen, és rájöttem, hogy nem
velem van a baj, szimplán csak iszonyatosan nagy balszerencsém van. Ugyanis a
másik két csoportból (mindegyikből) fel tudtam sorolni minimum négy embert,
akikkel tényleg jóban vagyok. Ezek után kicsit jobb kedvvel ültem be a sok
hülye közé (bocsánat, ez drámai túlzás volt). Mindennek a tetejébe, ezt az órát
az a tanárnő tartja, akivel múlt félévben játszottunk, activityztünk, stb., és
utáltam. Hát el lehet képzelni, mennyire örültem újra neki. Lényeg a lényeg,
azért maradtam az egyetemen 6-8-ig, hogy elolvassunk közösen egy szöveget és néha-néha
megbeszéljük a benne leírtakat. Hát egy élmény volt.
Az egyetemről Danihoz mentem az INSA-ra, mert holnap elseje, TCL bérletet
kell vennem, hogy tudjak közlekedni, de mivel nincs egy fillér sem a kártyámon,
én nem tudok. Megkértem Danit, hogy segítsen ki szorult helyzetemből,
remélhetőleg a héten megkapom a 100 eurómat és vissza tudom adni neki. Amúgy
kapok ösztöndíjat is meg lakássegélyt vagy mit hamarosan, lesz pénzem. Ez a
bizonytalanság, hogy tudok-e holnap közlekedni, stb., ez az egyetemi élet
velejárója sajnos. Szóval, Daninál voltam, megvette a bérletemet, megetetett,
adott egy szál cigit, nagyon boldoggá tett, mert minden mai
nyomorúságomat elfeledtette. Otthon JB főzött vacsorát, mire hazaértem, úgyhogy
a nap vége egyenesen tökéletesen zárult. (Ja, és a pénz is a számlámon volt,
mire hazaértem.)
Szerda (01/02). Elmaradt a ma reggeli
szemináriumom, úgyhogy nem kellett feleslegesen elzarándokolnom az egyetemre. Így
egész délelőtt a migrációs szemináriumra válogattam a szövegeket, mert tegnap a
tanár csak lediktálta a címeket, keresgélnem kellett az interneten, hogy le
tudjam tölteni őket. Nagyon érdekes cikkek, mindegyik a migrációt, menekülteket
vizsgálja. Kíváncsi leszek, mit tanulunk ezeken az órákon, mert nagyon érdekel
a téma, többek között ezzel is szeretnék foglalkozni később.
Délután 3-ra mentem a szerb lányokért az iskolához. A kisebbik ma nagyon
fáradt volt, hazafelé azért kezdett el bőgni, mert az utcának nem azon az
oldalán mentünk, ahol ő szeretett volna – persze, ezek után átmentem a másik
oldalra, és felvidult. Otthon is hisztizett, hogy vegyem le róla a kabátot,
cipőt, pedig mindig egyedül csinálja. Ráadásul közben a nővére is beszélt hozzám,
elég nehéz egyszerre rá is figyelni, levenni a saját kabátod, mert megsülsz, és
közben még a kicsi is bőg, hogy „Sáliiii
segíííííts”. Amúgy most rekord meleg van, amikor elmentem a lányokért, 16
fok volt, sütött a nap, tiszta tavasz. Végül minden rendbe jött a gyerekekkel,
ettek, és megnyugodtak. A nagyobbik aztán elment az apukájával vívni, én
maradtam a kicsivel, egész délután rajzoltunk. Egy egész állatkertet rajzoltam
neki, hogy megtanulja a szavakat, bár néha a rajztudásom miatt mást is megtanult
– például az én lónak szánt valamimre rávágta, hogy kenguru. Este aztán 8 körül
haza is mentem, JB megint vacsorával várt.
Csütörtök (02/02) megint nagyon hosszú nap. Reggel
10-re mentem, óránk volt, azzal a csoporttal, akikkel a Rize-zel (kulturális központ
Villeurbanne-ban) partnerségben a parkokon dolgoztunk első félévben – és a tíz
fős csoportból gyakorlatilag ketten csináltunk akármit is Juliával. A tanár
három csoportot rendelt be megint egyszerre, és ennek az lett a vége, hogy az
első kettővel elhúzta a beszélgetést (az egyikkel annyira összeveszett, hogy
kiabálásba torkollott a vita nagyjából), ránk pedig összesen 15-20 perc jutott.
Az első 1,5 órában először még beszélgettünk a közös kutatásról, aztán ebből az
lett, hogy Valentin elkezdett játszani a tollaimmal (tornyot akart építeni),
Julia a többiekkel beszélgetett, végül mindenki belevetette magát egy-egy
könyvbe. A tanár többé-kevésbé leszidott minket, bár én nem vettem nagyon
magamra, mert azt mondta, a blogon látszik, ki dolgozik és ki nem – én pedig
írtam a blogra cikkeket, sőt, a közös beadandó felét is én csináltam. Az olasz
lány, aki első félévben SEMMIT nem csinált, eléggé megbánta bűneit, óra után
nekem meg Juliának mondta, hogy „jaj, ő
annyira sajnálja, hogy semmit sem csinált”. Mi erre nem nagyon tudtunk mit
mondani, Julia odalökött neki egy félmondatot, hogy „én megmondtam, hogy tegyetek a blogra cikkeket”, aztán bement a
terembe. Ez a szerencsétlen olasz lány amúgy engem már nagyon idegesít, mert
mindenre az a kifogása, hogy ő olasz, és nem tud franciául – amikor teljesen
jól beszél. Nem jött velünk első félévben terepre, mert minden egyes hétvégén
hazament (hiányzik az anyukájának, mondta ő), nem írt cikkeket, mert „ő nem tud
franciául”, pedig felajánlottuk neki, hogy segítünk. Mikor óra után kint
maradtunk cigizni, nekem tovább nyavalygott, hogy „jaj, ő mennyire sajnálja, hogy nem csinált semmit, szerinte csoportot
vált”. Mondom neki, de Benedetta, erre nem az a megoldás. Majd segítek
neked cikkeket írni, Julia is segít, már mondtuk ezerszer. Hát, ő nem tudja, lehet inkább csoportot vált. Egyszerűen annyira
idegesítenek az ilyen emberek, el sem tudom mondani. Csomó tárgyból még
vizsgázni sem ment el, mert „ő nem tud
franciául”. Hát kíváncsi vagyok, hogy sikerül a féléve.
Na, ez után az óra után egy TIC (nem tudom minek a rövidítése pontosan) nevű
előadásunk volt, ahol elvileg filmelméletet tanulunk majd valamennyit, meg
vizuális antropológiát. Érdekesnek hangzik, a tanárnő nagyon helyes, egy
frissen doktorált antropológus, filmeket csinál.
Ezután négy órát ücsörögtem a könyvtárban, mert 2-től 6-ig nem volt órám.
Julia is hazament, ő közelebb lakik, neki megérte. Több csoporttársam is
lézengett a könyvtárban, de nem nagyon érintkeztem velük, olvastam, tanultam.
Este 6-kor kezdődött az utolsó óránk, ez TIC szeminárium, itt majd tényleg
filmet kell csinálnunk, alig várom. Szerencsére, ez nem olyan, mint első
félévben annál a szerencsétlen nőnél, hogy „csináljatok filmet, ahogy tudtok”,
hanem először megtanítják, hogyan kell, és végig segítenek minket, lépésről
lépésre. Érdekes lesz. Sajnos úgy elhúzták az órát, hogy este 20.10-kor jöttünk
ki a teremből, én már azt hittem, megőrülök, nagyon fáradt voltam. 9 körül haza
is értem, JB-vel megvacsiztunk, aztán próbáltam pihenni kicsit, rám fér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése